I. ének

Ég a napmelegtõl a kopasz tyúk szarja,
Miklós retkes tökét ugyancsak vakarja.
Mérges lapostetvek csípik ahol érik,
Kormos seggepartján sütkéreznek délig.
Amott a kútágas alatt áll egy némber,
Vízmerítés helyett jobbágyfaszra kémlel.
Nincs egy árva szõrszál a pinája ráncán,
Az utolsót is tegnap vesztette el kártyán.

Vályúnál az ökrök szomjasan delelnek,
Bokrok tövén pesztrák, s béresek tekernek.
Zsombékok tövén, hol füves az árok,
Vígan enyelegnek üzekedõ párok.
Egy, csak egy legény van, aki nem hág: Toldi,
Bár hatalmas faszát talicskán kell tolni.
Legénytoll sem fedi hatalmas nagy pöcsét,
Egyensúlyoz rajta három tonna rõzsét.

Malomkövet zúz szét iszonyú dorongja,
Vadállatok futnak elõle morogva.
Egy krónikás írja, mit szemével látott:
Duhaj kedvében egy megyét meghágott.
Delelõn az ipart agróban ûzi,
Faszára a nõket húszasával fûzi.
Amint vakaródzik, s a semmibe réved,
Lát felé ügetni nyalka hadfi népet.

Megjött immár Toldi rókalelkû bátyja,
Visszeres seggén lóg szattyánbõr gatyája.
Kókadt kanócpöcse gubbaszkodva hallgat,
Nem kér õ már pinát, csupáncsak nyugalmat.
Valaha egykor õ volt a kuplerájok bakja,
Most csúfosan lóg le bús, penészes makkja.
S ha egyszer mégis üzekedni merne,
Duhaj kedvében nagyokat tekerne.

De hiába nógatja fonnyadt tököt,
Sunyin és unottan mond az csütörtököt.
Ezért rút irigység bántja Györgynek szívét,
Látja testvéröccse duzzadó nagy pöcsét.
S gondolata támad, mely aljas és kajla:
"Majd elintéz téged a királyi szajha!"

II. ének

Fel van lobogózva õs Budavár tornya,
Dicsõ lovagoknak áll itt hõsi torna.
Lajos királyunknak nemi kedve fogyó,
Elégedetlen már a királyi lotyó.
Kihirdette tehát hetedhét országba:
Jelentkezzék lovag, ki nejét meghágja.
Nem könnyû feladat, nem mindenki bírja,
És aki nem bírja ásva annak sírja.

Hét numerát kíván a királyi némber,
Ki sem véve a faszt, egyben végezvén el.
Akinek hét után úgy áll, mint a szálfa,
Annak Aranybullát vernek a faszára.
Jött is Csáktornyáról jó Bükköny Levente,
Állati nagy faszát ürüzsírral kente.
Nekifohászkodott, szólt: "Dupla vagy semmi!"
De az ötödiknél nem tudott már menni.

Fogcsikorgatva jött Kont a kemény örmény,
Megcsóválta farkát, s támadt nagy légörvény.
Dölyfösen rikoltott: Kilencszer verem be!
Ám hét után nem állt, s tették hûs verembe.
Riszálja valagát Johanna, az álnok,
Mert izgatja peckét egy kiherélt pohárnok.
S míg trágár apródja szívja keble halmát,
Beugrat pejlován Vazul, a hõs dalmát.

Mered nagy kopjája dicsõségre várón,
Ám csakhamar kidõl, s viszik ki hordágyon.
Sok ledér lovag jött, felcsigázva kedvük,
De hiába folyt el drága életnedvük.
Senkinek sem állt föl öt után, hiába,
Vonták a várkastélyt gyászdrapériába.

III. ének

Mint dámszarvas, kit seggbelõtt az ármány,
Fut sötét erdõbe szegény Miklós árván.
Együgyû szívében csak egy terv világol,
Hogy a nehéz versenybõl gyõztesen kilábol.
Ösztökélte bátyja, - minden szava lépes:
Most mutasd meg öcsém, dákód mire képes!
Ravaszul beszél, véka alá rejtve
Csúf terve, hogy öccsét elveszejtse.

A hold meszes segge felkúszott az égre
Mire Miklós felért Buda alá végre.
Öklözi a kaput, rúgja, veri, rázza,
Míg durván ráförmed a királyi strázsa:
Hé paraszt! Süvölvény! Ez királyi porta!
Nem zsellér fickónak áll itt hõs lovagi torna!
Én paraszt? Füstölög és fogat csikorgat,
Iszonyú hímtagja vészjóslón horkad.

S mintha vasból volna ágyékának kincse,
Tajtékzó dúvadként csap le a kilincsre.
Lesújt hõs Botondként, képes volna ölni,
Röpköd az ércforgács, támad rés ökölnyi.
Iszonyút rikoltva ugrik be a résen,
S siet, hogy a nemes harcból le ne késsen.
Amíg a várkertet fürkészve átszelte,
Látta Lajos királyt, ki tökét jegelte.
Meglepte õt Miklós, keservesen nyögött,
"Ha kedves az életed, baszd meg azt a dögöt!"

Voltam én is egykor délceg, ifjú, nyalka,
Most búsan ténfergek rossz picsákat nyalva.
Ha kedves az életed, gondold meg a dolgot,
S ványadt pöcsét rázva keservesen morgott,
Megköszönte Miklós a király tanácsát,
Felfeszíti faszával a bejárat rácsát.
Ezt látja Johanna, s felsóhajt epedõn:
Remélem nem visznek ki téged is lepedõn.

Miklósnak dermeszti szívét, mit látott,
Eléja Johanna nagy picsája tátog.
Bozontos szõrök közt, mint egy mérges kígyó,
Kígyózva tekereg a vérvörös csikló.
Ásítva szürcsöl hatalmas puncija,
Melynek ûrmértéke úgy harminchat uncia.

Nem szívbajos Miklós, legény õ a talpán,
Be is veri tüstént nagy husángját nyalkán.
Ökleli Johannát az abnormis karó,
Úgy dolgozik benne, mint cséphadaró.
Tíz kopasz csillagjós számolja egy gépen,
Már a hetes turnus át van hágva régen.
Szívós a királyné, a húszat is állja,
Segge a Lohengrin nászdalt trombitálja.

Ám harminc után már hervad a lotyó,
Bár Miklós még serényen dorongol.
Elalélt Johanna, nem bírja már szusszal,
Zsémbeskedik Miklós, megtoldja még hússzal.
Meghalt a királyné! - sikoltják a vének,
Lerángatják Miklóst szerecsen pribékek.
Taszigálják, rúgják valagba és hasba,
Diadalmas pöcsét verik nehéz vasba.

Lõdörög Miklós, mint lófasz a lébe,
Megkötözve viszik a király elébe.
Trónján ül Lajosunk, vidor most a kedve,
Podvás seggét nyalja idomított medve.
A halálhírt egy szolga nagy sietve hozta:
Úrnõnket e paraszt, a halálba baszta!
Felujjong a király - Lovaggá lesz ütve!
Így szóla Miklósnak, ki áll szemlesütve.

Kívánsz szûz leánykát? Telt valagút? Ringót?
Minden a tied, mert megölted a ringyót!
Mert a szerelmet ajzó szél, ha eljõve tavasszal
A fél világ nem tudta õt ellátni fasszal.
De te méltó voltál a királyi dögre
Dicsõ magyar faszod álljon mindörökre!

 

Toldi szerelme

1 Ének

Ünnepségre gyûltek fenn, Budán a rendek,
Nemes lovagok: Csehek, Morvák, Vendek.
Lantok, dobok, kürtök harsonája ordít,
Mindenki akarja ünnepelni Toldit.
Mert, hogy nemhiába jósolta meg Bence,
Nagy úr lett Miklósból, a király kedvence.
Kinek ringyó nejét a halálba hágta,
Hálaképpen Miklóst lovaggá testálta.

Szól ím: "Lovaggá ütöm most kendet,
Egyúttal átadom a nagy lovagrendet.
Nemesi címered, íme kissé pajzán,
Amit nagyon szeretsz, az vagyon hímezve rajzán."
Egy ásító nagy picsa látható a képen,
Sterilizált faszokkal körülrakva szépen.
Megköszönte Miklós, s nyomban hozzálátott,
Ötven úrhölgyet azonnal meghágott.

Lóra pattant Miklós aztán kevélyen,
Lelógó csülke a földet szántja mélyen.
Szól a király aztán, Miklóst odaintve,

Nápoly királynõje gonosz fifikával,
Megölte öcsémet mérgezett pinával.
Majd, hogy gonosz tervét ily módon elérte,
Sok jó magyar vitéz pöcsét lemetélte.
Majd besózta õket elvetemült daccal,
Az összeset megette füstölt lazaccal.
Kelj sereggel útra, leckéztesd a bestét,
S egy hét múlva gyere, s számolj be nekem tüstént.

Eddig szól a király szigorú parancsa,
Miklós csak bólint, s rezzen már a kanca,
Aztán nyomban szûzpinát orzott,
S elvágtatott úgy, hogy csak nyoma porzott.

2 Ének

Nagyfaluba indul Miklós elbúcsúzni,
Mert mérföldes csizmát kell holnap felhúzni.
Nem szívesen megyek, morgott kesergõn,
Mialatt lovával átvágott egy erdõn.
Ámde hallj, mi ez bûvös ének?
Mely Miklósnak fülébe téved.
Csörgedezõ patak hûs tövén Piroska.
Édesen dalolva punciát mosta
Lágyan öblögette rózsaszínû kelyhét,
Õzek nyalogatták annak édes nedvét.
Hófehér valaga még szüzen ringott,
Izgalmában Miklós dögletesett fingott.
Megriadt a lányka, felsikoltott félve,
Mivel lovagot nem látott még élve.
Szigorú apácák zárdában nevelték,
Figyelmét a faszról eképp elterelték.
Reszketve figyelte Piroska a bokrot,
És a lôcsöt, mely a hosszú nadrágból kilógott.
Habár nem tanulta soha a szerelmi leckét,
Azonnal ugrálni érezte a peckét.

De szép vagy galambom, szóla Miklós lágyan,
Téged megkefélni volna leghôbb vágyam.
Gyanakodva nézte még tovább a lôcsöt,
Közben Miklós kivett egy tégely kenôcsöt.
A lány punciát jól bekente aazal,
Aztán nekiesett az iszonyú nagy fasszal.
S csoda történt, a lányka meg se csuklott,
Ugy nyelte a tubust, mint a kockacukrot.

Habár elôtte még sikoltott, mert fúrták a hártyát,
De utána megszokta, mint cigány a kártyát.
Míg Miklósunk a tök ászt kivágta keményen,
Piroska valaga kontrázott serényen.
Igy keféltek soká, míg leszállt az este,
A lány nagy pirulva ruháját kereste.
Ekkor szóllott Miklós, búcsúzzunk szivecském,
Holnap fel kell vennem világjáró mentém.
Talgyánország földjét bejárom,
De végül hazajövök, s te leszel a párom.

3. Ének

Egy hétig vágtatott Miklós a sereggel,
Míg elérte Nápolyt, kékredagadt seggel.
Kalandjuk útközben gombamódra termett,
Ástak a taljánok gyakran ravasz tervet.
Kimustrált picsákat fák tövébe rakták,
Onnan vicsorogtak a veszélyes aknák.
Félelmet gerjesztett borzas, tüskés szôrük,
Meg is bokrosodott húsz arabs mén tôlük.

Majd késôbb, hogy a sereg Pisát elérte,
Csúcspontra hágott a taljánok mérge.
Egy magas toronyból lôdöztek a besték,
Mérgezett nyilaik a vezért keresték.
Ágaskodó lóról szökkent Miklós táva,
Felpezsdult haragja szökkent mérges lángra.
Felálló nagy pöcse Pisa tornyát verte,
Élô bizonyságul, hogy még ma is ferde.

Mint a légy potyogott a talján,
Megzápult tökkel nyúltak el a pusztán.
S míg száz keselyu holt pöcsükre rátojt,
Elérték Miklósék végcéljukat, Nápolyt.
Ám útjukat állta egy százöles árok,
Ezért nem támadtak nyomban a csatárok.
Nem fog ki Miklóson holmi árok-fajta,
Díjnyertes nagy faszát átvetette rajta.

Szörnyu faszán csörög patkó, nyereg, kantár,
Átügetett rajta a teljes lovasdandár.
Elôörsnek küldte Miklós csupán ôket,
Ám ezek meglátták a fürdôzô nôket.
S még rájukrontva rikoltozva kúrtak,
Pöcsükbe a besték mérges tövist szúrtak.

A gonosz királyné így elérte tervét,
Sok levágott fasszal megtöltötte termét.
A szép példányokat vitrinjébe tette,
Még aprajával a macskákat etette.
Aztán a királyné vadul csengôt rántott,
És nyomban bevezettek egy kan elefántot.
Az udvari népség felhorkanva szörnyed,
Mázsás fasza alatt száz rabszolga görnyed.

Szeméremajkait a királynô tátja,
Farkát a szörnyeteg abba tövig mártja.
Felsikolt a delnô: "Faszt nekem garázdák,
Ami a seggembe durván szánt barázdát.
Hogyha nem szereztek íly faszt énnekem,
Levágott pöcsötök lássam a gyékényen.

Sok nyegle udvaronc megszeppenve zajgott,
Bár kefélés helyett szagolták a sajtot.
Elszáradt faszukat óvták mégis félve,
Egzisztenciájukat smirglizték azzal minden délben.
De egyikük közülük boldogan felordít,
Királynôm, egy eszme: csaljuk lépre Toldit.
Ki nagy seregével ne jöjjön hiába,
Fullasszuk bele ôt úrnônk picsájába.

Kobzosok dalolnak farkáról meséket,
Gertrúdnak az eszme megtetszett azonnal,
Szól: ez manôver jár dupla haszonnal.
Gonosz ellenségünk elveszítjük végre,
És én is megtudom, vajon jól kefél-e.
Vigye küldönc hírül, hogy feltétel nélkül
idejöhet Miklós, ki már - hírszerint - vénül.

4. Ének

Miklós a ravasz hírt lelkendezve vette,
És magát azonnal lovára vetette.
Ám felordít, mintha fúrnák éles kések,
Kínozzák valagát ökölnyi kelések.
Páncélnadrág szára pöcsét is törte,
Mérges kelés nôtt rá, nagyobb mint egy körte.
Mire elérte a nápolyi piacot,
Számolhatott még, vagy féltucat barackot.

Fordulj vissza Miklós, kerüld a kelepcét,
Tégy fájó pöcsödre gyógyhatású repcét.
Ám Miklós a veszélyt nem találja hígan,
Szarvasbôr kulacsát elôkapja vígan.
Lekortyol egy liter rumos kávét zaccal,
Nekifohászkodott, kevély magyar daccal.

Várta ôt Gertrúd, ásító valaggal,
Punciát átkötve harci szallaggal.
Fúrta Miklós ôtet, hét nap, hét éjjel,
Minden numeránál fingott Gertrúd kéjjel.
Ahol végigsepert a fertelmes ciklon,
Narancsligetekben lett a termés citrom.

Vadgesztenyévé lett az édes maróni,
Összekunkorodott minden makaróni.
Egyiptomi csapás lett ehhez majális,
Gertrúd segge zúg, mint a kanális.
Miklós csak kotorja, döfködi haraggal,
S nem boldogul mégsem az iszonyú valaggal.

Ám hetednap éjjel lohad Gertrúd kedve,
Ha mód volna rá, nem is incselkedne.
Gyászdalt fúj száz csinos apródruhás fattyú,
Nem áll... el mégsem az iszonyú dugattyú.
Nászheverô röpköd, selyem, csipke bársony,
Visít a királynô az iszonyú nyárson.

Égnekálló lábbal kalimpál remegve,
De Miklós ezredszer kefél be röhögve.
Gertrúd segge immár élettelen massza,
Ám a dühös Miklós még holtan is bassza.
Lerángatja Miklóst ötven hóhér durván,
Mázsás lakat csattan a méteres hurkán.
Ráspolyozzák pöcsét szöges kalodába,
Viszik kivégezni Nápoly piacára.

Fôhóhér kezében a pallos csikordul,
Ámde Miklós faszán csakhamar kicsorbul.
Ötvenszer csapott le még végül kifáradt,
Közben erôs zaj lett, megvívták a várat.

Miklós seregei betörtek a térre,
Hányták a sok olaszt, lándzsára, kardélre.
Nagy vitéz tetteknek meglett méltó ára,
Diadalmenetben ment Miklós Budára.

S végül felkereste Piroskát, szerelmét,
Ki már várt reája, tartván fehér kelyhét.
Rózsafa ligetben basztak, nyaltak kúrtak.
Még ma is kefélnek, hogyha meg nem haltak.

 

Toldi Estéje

1. ének

Nagyfalu határán csend honol a tájon,
Csak egy borjú nyög fel néha fájón.
Alvó béresektõl tarkállik az asztag,
Hej, de régen is volt, mikor itt még basztak.
Beborult az élet, szídják a világot,
Merthogy kivetettek a pinára vámot.
Fonók derûs mélyén hallgat most az ének,
Adómentes pinát álmodnak a vének.
Toldi-kúrián is rajta ül a rontás,
Néha veri pöcsét csak egy méla kondás.
Itt él Miklós, ki már lassan õszbe hajla,
Legendás dorongját ónos rozsda marja.
Hajh, mikor még bejárt vígan hegyet-völgyet,
Nagy pöcsére tûzve szûzlányt, úrihölgyet.
Nem ragyog Miklós farka hímes ékkel,
Diót tör csak vele, s néha dinnyét lékel.
Budavár felül is kósza hírek járnak,
Ott is beborult a régi jó világnak.
Buzeráns taljánok csúf erkölcse hódít,
Becipeltek azok rút, idegen módit.
Ez a nyavalyája sok fõúri háznak,
Nyegle udvaroncok nyalnak, franciáznak.
Így kesergett Miklós, míg szolgája, Bence,
Megmaradt kenõccsel a tepsit kikente.
Azután tréningképpen, mint ifjú korában,
Léket fúrt faszával a szemöldökfában.
Ekkor egy hírnök jött elfúlva a hírrel:
Budán egy cseh delnõ gyalázatot mível!
Riszálja valagát, a magyart becsmérli,
Nincsen már acél jó magyar fasz? - kérdi.
Felhördült most Miklós, félrelökte Bencét,
Szétverte faszával vaspántos kredencét.
Megsmirglizte faszát, rozzant buzogányát,
Próbaképp meghágta Bence ifjabb lányát.
Ünneplõ ruháját felrántotta aztán,
gy szólt: megmutatom, mit tud egy aggastyán!
Végül felkapott egy darab tüzes taplót,
Seggbe döfte vele úgy Rárót, a vak lót,
Hogy szörnyû kínjában szegény rozzant pára
Táltosként száguldott Miklóssal Budára.

2. ének

Gyászlobogót lenget a szél Buda ormán,
Tarseggû keselyû gubbaszt ott mogorván.
Házastársak jönnek, delnõk tág valaggal,
Rég nem használt férjek, fityegõ kis fasszal.
Impotens lovagok mennek támadásra,
Háromhetes kemény hõsi távnyalásra.
Trágár udvaroncok nyaldosnak duettbe,
Ritkán használt pöcsük penészes, szúette.
Amott martalócok és ledér menyecskék
Kefélnek hátulról, mint akár a kecskék.
És míg így majmolják az oktalan barmot,
Eunuchok fújnak seggel víg alarmot.
Verseny van kíírva, az fûti a bandát,
Ki tudja meghágni bunyevác Mirandát.
Ki cseh származású, s hirdeti nagy garral,
Nem találkozott még nagypöcsû magyarral.
Duna hajlatában áll egy magyar tábor,
Veterán vezérük idõs Lacfy nádor.
Kinek nemi kedve napról-napra fogyó.
A segge már ráncos, töke fonnyadt bogyó.
Rongyszerû pöcsével csak néha keféle,
Inkább csizmaszárát fényesíti véle.
Ifjö leventéknél még szörnyûbb a viszony:
Ismertetõ jelük idült pina-iszony.
Ilyen vezetõvel, s ilyen lovagokkal
Ki merne bajt vívni rengõ valagokkal?
Hogy is vághatnák be kopjájukat tövig
Õk, akik a pinát is csúzlival lövik?
Hiába hentereg faszt epedve nõjük,
Évszámra nem áll fel rothadt bögyörõjük.
Hajh, magyar dicsõség, talmi, tûnõ holmi?
Hol késel legendás, nagy pöcsöddel, Toldi?
Nem tud itt már baszni néhány kun, csak pár móc,
Bukjék ki a ködbõl farkad, mint az árboc!
Vágtass, öreg Miklós, leckéztesd a hordát,
Nyerd meg az utolsó, a leghõsibb tornát!

3. ének

Hogy a Nap korongja az egekre hágott,
Miklósunk lovának tar seggére vágott.
Mivel az vágtatni már nem akaródzott,
Csak poroszkát, s közben fingott, vakaródzott.
Így Miklós põcsével Úgy vágta lapockán,
Mivel sarkantyÚját elvesztette kártyán,
Hogy szegény gebébõl majd' kiszállt a pára,
Lóhalálban futott Miklóssal Budára.
És a küzdõtéren, mit a harc hevített,
Összerogyott, s egy utolsót nyerített.
Öreg - szólt egy lovag, s dõlt nagy röhögésbe -,
Hõs paripád kimúlt végelgyengülésben!
Míg társait szintén röhögések rázták,
Szegény öreg Miklóst marták, figurázták.
Öreg! Tudsz-e hágni? Indulsz-e tornára?
Mondd, emlékszel te még a pinára?
Hallgat szemlesütve, mint egy vén aszkéta,
Ravaszul titkolja, hogy õ is baszik néha.
Bõg a gyülevész nép: Szûz vagy, vén apostol?
Azért vakaródzol hát a sok lapostól?
Ám vad röhögésük dobpergésben vész el,
Hol fasz kell, lesz verseny, hova nem az ész kell.
Olcsó szellemesség nem segít a népen,
Mely most farkbehúzva kódorog a réten.
Hol a cseh hetéra rengõ valagával
Csalogatja õket mézzel, malagával.
Nagy seggét himbálva dõl a heverõre,
Negédesen kiált: lovagok, elõre!
Bújnak a magyarok, csak a lengyel Gaszton
Hentereg a díszes brüsszeli damaszton.
Ám lankadt pöcsével vall hamar kudarcot,
Bús pironkodással adja fel a harcot.
Szól Miranda: Nincs jó magyar fasz, ha mondom!
Nincs? Rikoltva terem Miklós a porondon.
Felkapja a delnõt, feldobja hörögve,
Visszazuhantában akasztja õt szõgre.
Elfelejti mostan baját, idõs voltát,
Pörgeti nagy faszát, akár a motollát.
Szaltózva hajítja ismét fel morogva,
Míg delnõnk ájulva terül a porondra.